Csapzott szálak

felkelt Nap, a más, másnap,
és harmadnap, az ég lezuhant,
vagy csak vásott le
a zenitről koronájára, cseppenként

a holnapból haladok, a pillanatot
táncolva, kívül-belül, körös-körül,
haladó-terjedő hullám,
bennem valósul meg az idő,
az és, és a most, érzem,

… itt a rögvest a semmiből
fellegekké verte, keményre,
habbá, lábosából ki ne essen, mint
a felfordított világ, mert fáj
az most is, zúzát rág az apró kavics,
bögyöz, kékké, azt mindig

a pillanat kairoszi léte semmíti
a képet, … vár rám a világ
lét csendje, dűnék nyelik a rezgést
anyag üressé, habtalan tajtékká,
és önmagából fordul önmagába

az alkony után utazom,
születésem óta, mint totál reflex
a Napba, vissza

még nem akarok odaérni, talán soha,
csak fel, fel, felnőni a fatörzsekre,
koronává, az égre írások közé

csak olvasni, majd élni a lementét,
gyökérről sarjadni, világgá

két új szál fonja magát a tízemhez,
hogy fénnyé csavarodjak,
itt, és az égig, haza kopogtassak

„mai magyarok, dolgozni akarok” *
és nem partra sülni pokoltól,
a lépcsőkről Dunává ázni emlékek közé,
… és felhők lábai között hangoskodni,
villámokkal dobolni a sors üstökösein

hanem kenyeret áldottan szegni,
magokká,
nyomot hagyni mégis e nyomott világban

Istenem, hát nyisd ablakod ránk,
mert utunk fekete réséből kel fel a Nap,
télből fordítva világot más világgá

… és vigyázz, a hullámverésben
ágaim ne törje görcsökké a jövő

*megj.: József Attila: A Dunánál
(2012.)