Csontváz

 
Valójában ki fogja le a szemem,
minden éjfél után, nem látom.
Abban a pillanatban,
amikor csak bámulok,
a földben mennyi csont marad
és még sincs váza a világnak.

Mint régi függőkertek szélorgonái,
csontjaink egymásba fehérednek.
Értéktelenek. Ma.
Véletlen szólamuk örök csend.

Kezdem sötétnek érezni az eget,
vetületünk sűrűsödik.
Várakozást játszunk, feltámadást,
fohászok önmagukért.
Nincs és így nem lesz soha
váza a világnak.

Nem mi születünk fényként.
Ha mégis, akkor elfecséreljük.
Arcunk már nem Isten arca.

Valójában ki fogja le a szemem.
Csak bámulok, élet, nem látok.
Embertelenedett csontvilágok.

(2008.)