Előest

Holnap hajnalban halsz meg.
Tudom. Most már igen. Volt.

December elsején. Most sem
tudunk együtt lenni utolsó sóhajodnál.
Talán nem is így volt.
Csak egy korty levegőt vettél.

Már 2005. óta nincs egy szavad hozzám.
Igaz, jelzéseid érzem.
De a hangod.
Hiába várom. Visszhangod se jön.

Érzem gyerekkorom óta, hogy rossz
az egész rendezés. Utólagos minden.
Minden jelenet.
A temetés sem neked szólt, Anyám.

A parton állóké a spontán koreográfia.
Az ösztöné. Száraz a szem.

A fájdalom csak később csap le.

Apám ekkor már évtizedek óta tudta.
Szegény. Némán szenvedte végig
rátemetésedet a közös sírba.
Pedig biztosan régóta várta.

A sírkő márvány lapját fekete fóliába
csomagoltam, hogy a hajszálrepedéseket
a hó, az olvadék és a jég tovább ne vésse.
Tél és fagy van.
Szégyellem, mert az nézett keletre,
és talán letakartam az ablakotokat.

Tavaszig.

(2008.)