Igétlenné

murva zuzog, riaszt, zokog,
csendre még nagyobbat,
csikorog isten pecsétje,
ember véste akkor
az embertelenné szegelt égre,
gerendástól a szégyent

mint horgas tövis,
időt húz, akaszkodik a hajnal,
ne lásson senki,
senki,
az ózon és liliom illat
a sírbolt éjszakáját hasogatja

a kavicsok és kövek egymásra
rémülve sikítanak tovább,
tovább, még mindig a pánik

harangokat kongatnak süketeknek,
olajfa ágakat, és pálmaleveleket
lengetnek vakok
emlékei közé az árult csókok

szeretetet tilol a gyűlölet kötélhez,
szeghez, gerendához, lándzsához
és minden szennyhez,
mit ma is testál ájtatában a csőcselék

már megint csikorog, még mindig,
az embertelenné szegelt ég,
fénye nem fog, visszaverődik,
lassan igétlenné forog

(2010.)