Itt

A tűzben akácfa gyújtós perceg.
Felesel a belső tűzzel. Széllel.

Ő egy kézzel markolja a görcsöt.

Tartja. Fél öklében, óvatosan.
21  gramm. A minden.
Elengedni nem meri, törik. Tudja.
Szíve izomrostjaiból fon köteléket
a születés és a jósolt pillanat közé.
Ha kész lesz, felcímkézi: VÉGE

Nem sorban számol, csak úgy.
Találomra. Persze, időhúzásnak.
Közben a tuskó is tüzet fog.

A nagy számok törvényét
úgysem kotorhatja félre. Sejti.
Mintha kiszámolót mondana.
Ki lesz a fogó. Apádütés is lesz.
Vagy csak bújócskáznak.
Közben a Földön már csak ő van.

Ha így lesz, csak szól az őrangyala,
hogy gyere haza. Éva is eltűnt.
Esetleg az Úr tréfája és nem is volt.

A picit nedves fából néha sikít,
szűköl a füst. Üzen, mutogat.
Fanyar-keserű gesztikulálás.

Egyenként végiglapozza játékait.
A semmibevetteket,
és azokat, melyek temploma
a jó, meg a rossz bélyegeivel
kiégetett kockákból állt össze.

A tuskó vörös izzásába fehér igével
szegett fekete létrák rácsosodnak.
A léleké, amelyik felér az égig.  

Az elemekkel közös alkotásai
a neki igazán kedvesek.
Naponta gondolkodik a célról.
A sznobnak közhelyes:  mivégre ...
Misszió és nem. Kiűzetett. Él.
Teremtés a működésért, és egyéb.
Igaz, még nincs válasza.

Rostosodik a görcs. Félelemmé.
A jósolt pillanatot tudattal kerüli.

Teremt, ő is a maga képére. Nem Ige.

(2008.)