Karszt

belőlem talajvíz lúgozta ki
a barlangommá mosott évmillióimat,
porózus arszpoétikámmá

időnként özönvizek gondolnak rám

szivacstestűektől irígyeltem el
a struktúrát, gombáktól a fonást, a szövést,

vizes látványom csak átmeneti, ne félj,
sorsom most is kinyomja szöveteimen
át löttyömet szűrleményemről, és felszívó
gombák dolgozzák azt ismét földdé

magra váró orgánumot hoz
a legyen úgy, az akarat,
új fogalmakért,
hogy fejetlenség ne üssön lyukat
az időre, férges menekülés csak
ciklikus hálósodást követhessen

a rendszer nem lehet alkalmi élvezet
se szellemnek, se testnek

a gombák rezgései szondázzák a látszatkáoszt,
is, sötét anyag testük sző mindenséggé
párhuzamos tereket,
és bele engem,
a folyamat elnémít, nem ismertem,
a sejtéscsomók vetülékként mintáznak,
és a valószínűségekből hurkok sejlenek

bennem cseppkövesednek

(2009.)