Kiskapu-kispad

Fogy az égbolt. Fellihegnek a fénylabdacsok,
a zenitre, onnan a káprázat, a zuhogás néhány
parszekre. Ott vagy. Vágyakra gyöngyöket
fűz a végtelen. Szájtáti ablakomból üzenet.

Villám csap bárányok közé a fodros égen.
Sárguljon a föld tengelye, őszt verjen hegyeire.

Görnyed szívem, medencém sarkaira. Pitvarába,
kamráiba veszett a tavasz, zsinórja idegen.
Lábaim sajognak. Idegeimet csigolyák rojtozzák.

Percenként csoszogok a kiskapuhoz. Pedig nyitva,
nyitva, és mellette a kispad is tiszta.
Kereslek. Merre mentél, öled üres, kezem üres.

Eső csépli túlszáradt lebegéséből a port az útra.
Becsapódásai gyűrűinkké veri az időt.

Tornyokat falaznak árnyékok a felhők közé. Majd
róluk örvénylik álmom és tölcsérré tengernyi csillagod.
Tudom, egyszer közéjük, kuckódba vezetnek.

Csavargó napjaimat panyókára vetem,
csuklómra fonatot, szálaira sorsunkból árvult
emlékeinket. Lepkékké riadnak majd. Hess!

Menekül tőlem az élet. Képzelgek.
A sóhaj verslábakra akasztgatja rég széttaposott
lábnyomaimat. Helyükről kukkol a kíváncsiság.

Kiskapu-kispad, köztük búzavirág, kékítik az éveket.

(2009.)