Láncok rozsdavirágai

(Liszt Ferenc 200 éve született)

az ugar újkori gyepűjén át jön, csak jön
a suttogás, a dallam, a nefelejcsről,
keletről, … csak keletről, … kereső,
… a fületlen pusztába

… de visszhangtalan

sebtépő fájásokkal, ahol százévek
visszájáról is csak a gyűlölet dagonyázik,
… mit keres itt még mindig a tulipán,
a délibáb és fölötte a szivárvány

… mit keres

mit keres, … mikor szűrét tépték,
és tépik szakralitását, meséi
nyelvét, sok-sok évezredét, … gyökereit,
a „gy” rovását, … az Egy Öreget

… mit vár, … vártán, … vártalan

csínom-bínom bohócok rojtoskodtak,
ugatva vett bőreik vett szaga mögül,
de ma is, nemtelen korcsosodással,
kacagány, örökölt-vett délibábok

… ti, a szőnyeg szélén, ti mire vártok

doborjáni hallás kellene most,
… most is, … és akaró virtuozitás,
a csak gyászhuszárok helyett

… az éjszakából maggá fényesedni

*

rapszódiát zúg-fütyül-kiált
a szél és Liszt viharzik
a hullámokon, és habzó mélyen,
űzve, hajtva szívig-agyig
kottafejeket,
és kottafejeket, szüntelen,
és kulcsok intik az új startokat,
vágtáznak,  poroznak,
… a kottasínek krampácsai

a zongora versengő futamai
ütik, verik, szinte tépik
ujj ízületeit virtusokká,
a vaddá hazudott országa
népének keserveit
zengetik gyémántokká,
… és őt hazája fiává

napjai emlék hologramjaiból
a zongora billentyűk pattognak,
és lüktető rezonanciák
törik a Magot, a még ugar földből,
a Napot, … az élet dagasztójába

*

a puszta nép szerelme, … szerelem,
szerenád, a gyepűn gyertyaláng,
a haza nyitja ablakát, várja fiát

most is, új szelekkel,
szívbillentyűk üzennek, hívnak,
és a láncokból rozsdavirágot álmodnak

(2011.)