Ma felettünk

a halak még csendet tátognak,
sőt, hallgatókat toboroznak, azok
nem tudják, ki hívja, húzza,
nem is, tolja őket az égre,
felúsznak és úsznak,
lábujjhegyen, ne zavarják meg
a csend tanítását, a halak
kozmoszából átzengő igéiket

pedig most kell a hang, és ritmus,
szívverés a vízöntő köldökéből,
az időszakadék túlvégéről,
mert ott mindig van part, és jön,
és mi száguldunk oda,
vár minket, hogy a csend hang
után a hang csendjét is lássuk,
a hallhatatlanná változó teret
a Nagy év küllői között

ez a mindenség és mindentelenség,
kéken és pirosan pislog tengertelen
sok gyermeki csillag kérdésünk,
ahogy jönnek és mennek,
... a hal menne, már most, vízre vár,
az idő szakadt kátyújába zöttyen az ég
óriás kereke, hogy a vízöntő
löttyintsen megint egyet

újabb gyermeki kérdésünk,
a vízöntő ki vagy beönti a tengert
égi óceánná,
csillagok korall paradicsomába,
színházzá a víz alá,
ahonnan jön a botfülünk csendje,
ide és a másik partra, hallatlanná

az ember itt csak visszhangjaira vár,
pillangózás körbe, küllőről küllőre