Maholnap

akkor a csend lebeg már,
ha nem fakad rügye a szónak,
a világ és közénk pára csapódik,
lefolyik tükrünkön,
minden délben, fentről,
disszonáns cseppjei kavicsok

eres karodon már gyűrött,
a kopottas, napszívott tegnap,
a szakadozott, cserzett bőrháló,
minden szemében egy-egy mese,
hátadon szíjak hasított helye

bottal sem verheted nyomát,
tudod, eltűnik a korral minden ma,
hiába porba róttad a hajnalt,
hogy tudd, az eddig a tegnap,
ha leül a por, ha egyáltalán,
akkor csak a csend lebeg már

magadba, s mind mélyebbre nézel,
forrásod a kút alján, útravaló mézed

és újabb termő rügyek helyett
ezután mindig csak rag, s ugyanaz

(2008.)