Még ne

Nem akarhatod ilyen állhatatosan
belőlem csak a mást, huzatomból kirántva,
meztelenné, akaratlanná taposva.
Múltam. Rongyszőnyeggé.

Mintha sok ezer éve legelne kecske.
Nem nyúló, nem pukkadó,
csak rágó. Kecskerágó. Én.
Kirágja belőlem létem, ha tüskés, ha nem.
A rongy már szőnyeg marad.
Atkás, bepiszkolt. Taposott. Más.

Bizonyít, túléli, sőt alkalmazkodik.
Hagyj békén, de formálódok!
Félek, vetélek.
Régi képek, idők hullámzanak,
… és tévelygések.
Víz kell ehhez a lebegéshez.
Agyaggalamb élvezet.

Visszaöltözöm pár vagy párszáz évet.
Nem mérem, csak úgy ízre.
Megnézem, ki hogyan tett.

Dali lepénnyé nyújtotta az időt,
homokba szakadjon, mangrove gondolat,
nyersen csorgott mutatója,
és a sivárságból előestet éltetett lázzá.
Megfog. El nem enged.
Ő se mérte a múlást.
Szikrák löktek fel színeket.
Bika-bajszszarvai közé Nappá dugta fejét.
Volt arca. Idézett.
Akaratai tarka huzatokba állítva száradnak.

A minden tűnődéseit Bosch még egészben látta.
Sőt, gnómikus szétfacsarttalan.
Funkciókká gyurmázott szörnyecskéket.
Már nem a maga idejébe csavarodott.

Gondoltam, illene valami látásmódot elsajátítani,
mint ők. Nézeteket szőni.
Jelmez is kellene vagy alterego.
Igyekeztem színeimet hordozók után
sóvárogtatni, napszakonként váltani.

/Mint Salvator is, csiricsáré mázas naívfigurákkal
néhány hidegrázást előpiszkálni, sznobisteníteni.
Háza lépcsődíszei. Kivetkőztető. A paradicsomba./

Gondoltam, hogy
a rám dobált rongyaimat vásznaimmá esketem.
Nyomomat hagyni, tapicskálom az életet.

Még ne. Másra várj.

(2009.)