Összekacsintás

hajnalonként a gyárkémények füstjei
oszlopokat emeltek a nap útja alá,
közben az agyakba riasztás hullámzott,
a gőzkürtök pedig utat söpörtek
álmaink között, ébresztő, mielőtt
a szerszámokhoz, gépekhez vezető utat
kérdő-, majd rögtön felkiáltó jellé
nem köpdössük, káromolva isteneket,
és lekésnénk az élesztő átnevelés
szemináriumáról, polgárpiszkosan

csak egyre őrli sorsunk Isten égi malma

mára már a lovakat is kitiltották az utakról,
nincs friss lócitrom illat, prüszkölés,
csak a legyek, és csak kaptatunk,
járdáról szimatoljuk a bűzt, szmogot,
és zabla sem csörög a kocsirudakra
támaszkodó ünnepi zabos tarisznyában,
sem az elénk vetett széna között,
csak a protézis, a fogakra emlékeztetve

tegnap este is feljött a Hold, világítani
az orrom elé az égen, keletre,
hogy sietve felhozzam a Csillagom,
hátamon, a zenitre, délre,
és ebéd után csak gatyafék alkonyatig
a lejtőn, izzásig fék az ég aljára érve,
ott egy pacsit adunk egymásnak,
átölelve az éjszakát, ciripeljen a világ

hajnalonként már nincs gyár és kürtje,
a vonatokból is kidobták a zakatot,
csak a szorítás integet, értünk, a pénz küldte

a fal felé fordulok, és felkacsintok az égre

(2009.)