Őszi hallgatag

szakállába savanyodott élete
a bagó, a tovább éltetett csikk,
ujjain számol a nikotin éveket,
az arcizmain a mimikát
a csatornák téli gőze erodálja,
és bűzbánata kezdi lekaparni
a rávésett málló cserepeket

… és ami maradt,
a napi egy marék hideg turka

vár még, mert szavát adta, vette

költene gondot szavaira,
de hallhatatlan minden óra,
minden gondola ringó csípős
álom, haza meg soha, …
inkább a merről fúj a szél,
ellene már nem szkanderezne

csak botlik mind a rongy,
szagba szakad a sarkon váró
pillanat, mely csak az övé,
még te sem láthatod,
… álma sem,
a hangtalan szín egyet sem üt,
… már álma sem
tetovál új otthont, volt, kimarta,
hogy szabad legyen

a pillanata telepátia,
és boldog,
kialkudott még pár holnapot

hogy hegedűje nyakára
fojtsa a ki nem gondolt szavakat

(2009.)