Panír alatt

a cipőkefe deszkalapjából lett a fregattom,
távoli pocsolyák álmairól,
a kertben ásott tengerecskénken tyúktoll
vitorlákkal, egy-, két- és háromárbócos

máskor dróttenyérrel hajszoltunk vaskarikát,
felváltva, versenyautót berregve,
nyüszítve gyorsuláskor, mint most is,
csikorgó izületzagy és a szalagok sem fékeznek

csak a fetis, a színváltós csillag, fekély az égen,
még bírom, bár fogínyem összezsugorodott,
fogam még felvicsorog csapásra, adóra,
és minden semmiségre, ami a világom bontja,
de teleholdra már csak néha csahhantok

embertelenedek, a sanyarúmban, közben
képzelgek, átprogramozom a néhai evésekben
felzabált sok-sok omega 6 zsírsavat 3-má,
csak egészben maradhassak, betűket utánozni,
mással hangzani konzervatív magánok között

körbe kell néznem néha, mert susognak,
bár lehet, súgnak is valamit, puhák vagy
kemények, családfák, ékezetnek felém
a bokrok ágaskodnak, szakadt húrok,tüske
körmeik még nem tépnek rám átalkodásokat

hiába gubóztam be, előlük azt sem lehet,
forrázás után lefejtenek, mint végtelen selymet,
motollák kalimpálják bioritmusomat, hangolják,
szalagjaimat olvassák, fülzsíron át hallgatják,
vakok és süketek, az értőt játsszák, almaleveleken,
mert ők is hernyók, még, csak hitt rasszuk más

(2009.)