Pillanatok

időm leveleket küld, őszi zuzogókat,
a légben és földön zizegőket,
egyre csak billegetik a susogást,
játszanak a széllel, csiki-csukit,
átfestik a fényeket, tükörképüket
keresik a tócsákban, a szememben,
és erek, patakok partján,
a vizek színén, és közben
a fákról mesélnek anyai szerelmet

a Nap nem győzi szárítani őket

ezt láttam, ezért jöttem, élni velük,
napján Szent Mihályt kértem,
kísérjen az életbe, oda,
és majd, majd ha kiszolgáltam ottani időm,
majd akkor haza,
azután majd megint kérdezze,
felkészültem-e a nem idő és nem tér
Paradicsomból kiűzött újra születésre

... igen, igen, hogy emberré legyünk végre

napján mentem, bárhova, emberré,
majd Szent Mihály lova visszavitt
a csillagszalmák és magszemek közé,
megvagyok-e, és adta kiszolgált jussomat

nem tudom, mikor megyek, majd és hova,
Istenem, ... Istenem, tényleg, hova,
... emberibb világba

most útszélre ülök, menjen az út, nélkülem,
én szellemsubámba fordulok,
fényloboknál megszámolni az eddigieket

a járdaszélhez akadt, esőlétől még csatakos,
viharvert cipőfűzőt kötök masniba,
meg csomókat a tér minden ágára,
és minden pillanatára, el ne vesszenek,
bármennyire is tüneményesek

ők emlékeim pontjai, trilliónyi csillagom,
lelkem szorgosan vonja köztük ezüstfonalát,
időtlen mindenségében,
öröktől fogva örökké, behálózva velem
mindent, és mindenkit,
mindenkor, és mindenhol,
nyomaimmal újabb és újabb útjaimat kövezve