Ránckép

A ráncok öregebb vájatait járom.
Borotválom ötpengéssel partjaikon
a cserjést, minden hajnali harmattal.
Mára lustaságom szakált vert rajtam,
füzessé burjánzást, bele bujálkodás
izzadt melegét, minden bosszújával.
Viszketett. Húz, mikor sarabolom.

Szitál az idő a kanyonban. Újabb vésetek
karakterizálják a jövőm.

*

Történelme van a ráncosításnak.
Bizony, a régi háborúk lövészárok
rendszerét pofáinkon tanulmányozták.
Élve vagy halva. Jósda sem kellett.

Modellt fröcsögött a politika. Hazafit.
Fiastyúkokat is.
Feldúcolt fenekek, dekoltázs kínálta
esküvések epekedtek. Vetkőztek volna,
hátországi honleánnyá,
tölteléket szülni. Rengeteget.
Még nem kérte senki, volt töltelék.

A fik csak később kezdték hirdetni.
Egy leány se legyen. Dúcolatlan.
Igaz, a divat változott.

Az árkokat a töltelékek felett bekotorták.
Fű alá, mi addig nem nőhetett.
A két serpenyőre lapátolt mindenki.
Szemetet és gyalázatot.
Az igazság szégyen maradt.
Spartacusra.

*

Állatövemen jegyemet porolgatom.
Házról házra jár. Koldul. Kártyázik.

A fű kiszáradt, gyökértelen.
Ráncok ráncokra rohadtak. Itt vannak.
A ráncok öregebb vájatait járom.
Néha már árnyékaikba bújok. Hagyjanak.

(2009.)