Remény

tépem szalagonként, soronként árnyas
napjaimat, életem pillanatbugyrait,
kulcsokat öntünk, kovácsolunk
hozzájuk, égig érő terméseinkhez

a mindenség egyre hálósodik,
szövődik, talán az idő, ami a tér,
avagy fordítva, vagy egyik sem
a világok virágai közt,
de hímzések és faragások hozzák,
viszik szellemünket, életünkké

az idő csak képzelet, hiszen
csak akkor jelenik meg,
amikor már el is tűnt, és csak
szatyrát jelenti a történteknek,
csak hisszük létét, a pillanatok
pillanatai, az emlékek origói,
és a végtelen kivetülései,
amiket a tér fon, sző, varr
és hímez napjaink szűrjeivé

venyige, kelme a léthez, kútágasnak
majdani pusztánkhoz, betemetésekhez,
létra fel, a Fényhez, a Mindenhez

rólunk a sötétség végre perzselődjön,
a semmibe ördögszekerekké,
már nem kell gyertyaláng,
piramisnyi tűzlobogás, ... nézz,
nézz fel, ... ott van, ... itt van, pedig
... tudja a fát a koponyák között
a hegyen, az útja végét, az is kisarjadt

mindegyikünk keresztje gyülekezik,
köré, a hegyre, gyökeret verni majd,
... talán szelet vetni ...

tölcsért tépni, tekerni, soronként
napjaimból, életem pillanatbugyrait,
kulcsokat önteni, és hozzá kapukat,
kovácsolunk égig érő terméseinkhez
tudattalanul vihart, és letépjük
magunkra az égből a fényt,
mennyeket takarni, ... bocsáss meg

a kétezernél több éves sötétség tűnjön,
tere, ideje semmivé, ... legyen remény