Részeid

Valami mindig rád ugrik, bokád veri.
Tályogok, kátyúk hálózzák
a kifutót előtted. Ezekbe akad,
de te megrántod.
Repül utánad, mert vége a kezedben,
mióta anyád társadalmasított.
A láncra, kötélre akasztanak mindent.

Ő már biztosan meghalt, látni,
a hagyatékod is üti-veri bokád.
Hátad. Meg valami szögletes négyágú.
Mint a kereszted. Glóriád lesz véged.
Szekered húzod, rángatod.
Lábikrád bánja, ha fékezhetetlen.

Másét akkor se told. Lökd sarába.
Szekered szabad és volt mindig.
Te nem rajta voltál, előtte botoztad
vak utad, az meg csak utánad.
Ezért nem tudtad, hol a szabadság.
Nem büntetted korbáccsal sem,
ha a cél nélküli gurulásból
nyargalni kezdett délibábja után.

Illetve, neked mondta ezt. A délibáb.
Ha senki nem is látta soha. Vakság.

A mindenség mindegy útja volt,
amerre kóborolt. Amíg voltak,
kerekei rogytak, négyfelé
vagy százfelé, más-más célokért.
A sehol otthon, a sehol vártak,
a kocsirúd egy utolsót mutatott,
kiesett ide. Vele istenek marokkóztak.
Csak te nem tudtad.

A gondolat  már szekér sem lehet,
annak a keresztje is a tied. Húzzad.
Az utad keresd.

(2009.)