Sötétedés után

szívja őket milliónyi fekete lyuk,
képtelenség,
pedig rólam visszavert
fotonok,
pedig képemet terjesztik,
a mindenségbe, és mégis

mit láthat belőlem ezután a világ,
a lyukak archiválnak,
… a lyukká,
a Nagy Suttyá

mintha elvesznék az emlékezetemből

… és száguld a vigyorom, grimaszom,
csetlés-botlásom, és sok-sokkal
lemaradva káromkodásom

… mert egy fáról
leskelődő galamb turbékolt maga alá,
és fejemre szégyenítette
képlékeny anyag ismeretemet

a szerencsém,
még dünnyögöm földi címemet

… és mi marad itt,
csak fluoreszkáló szellemem, mint ...
mindig … lyukas … fazék

közben éjszaka jött, kopogás nélkül,
ő is keletről,
keresve nyugvó terét,
ahol fotonokká hullhat hajnalra

ha már nem gondolkozok, döntök,
kettőspont és pont

mögöttem ajtót csukok, míg kulcsa van,
és egyben,
és én is,
utána újat nyitok a Nagy Sutba,
a Nap mögött

… és várom ismét jöttöd

(2010.)