Szállópor alatt

száradt könnyveim poroznak,
a nedveik nyomokká,
szélre ült  hang,
és gubbasztó pont

a horizont  keres búvóhelyet,
önmagában

… és mikort sikít a lét,
a képzelet, valósággá
a zeniten,
testesülésem pördül világgá
ismét, és ismét,
fatörzzsé, a minden lombjai között

káprázatként élem,
írom hallatlanságaimat,
… majd hallhatóvá porolom,
a születőknek

lehet, csak nekem templomom
a gondolataim,
köszöneteim,
mert kapcsaik láthatatlanok,
igaz talán vezeti a visszhang
az ajtóimon kopogtatót

nyitva, van, nyitva

… és szél viszi négyszögvirágom
színes homokját hozzád,
a fény csendjébe, és onnan
mantrám hív,
oldjad árnyékom, oldjad, oldjad

(2011.)