Viszonylagos

 
Parszeknyi a pillanat útja a tudat
és az az alatti tükrében.
Nézni a feltétlent, törten.
Magamat keresve a szerepek között.
Meredten, az újból és újból
a tegnapi ablakokba szippantott
terek sarkain. Zsebkendőcsomót.
Nyitogatom a csörömpöléseket.
Keresve a még délibábos utakat.

A víziók véges halmaza a keret.
Merre visz e galéria?

Milliárdokkal tegnap, a maholnap
pontján az idő a fényben lubickolt.
Élvezettel állítgatta a frekvenciát.
Mint ma is. Hullámhosszakkal
stimulálta a teremtettekét.
Az előadás köszönet. A megtalálásé.

Nyugodjanak. Majd. Velem.
Vak világosban a sugarak között.

Járatlan ösvények metszésén
a Föld megállt. Érzem a roppanásokat.
Tengellyé fagyott a lendület.
A bipoláris erők a végekre záródtak.
Az elmúlás azokon jéggé buggyant,
fehér sapkák alá a kulcslyukak, ...
és kikristályosodtak a teremtettek.

Az óriáskerék.
A Nagy Év agya csikorog. Tengelyváltás.

Itt a szögsebesség nulla.
Atomi a megállás. Az anyag széttűnik.

Porszemnyi ék. Kezdet. Áttetsző véges.
A tér forog az idő körül. Maholnaptól.

Dib-dob, dib-dob, jött, és rezgett a sötét.
Kipp-kopp, kipp-kopp, ment. Megérintett.
Idő. Középpont. A nulla. A parszek.
A terjedés mintázatlan üres. A végem.